2019. július 03.
Zsuzsával egy ingatlan értékesítés kapcsán ismerkedtem meg. Már akkor kiderült, hogy ő is az egészségügyben dolgozott és mint lenni szokott kis hazánkban arra is fény derült, hogy rengeteg közös ismerősünk van.
Igazi meglepetés volt amikor egy alakuló kapcsolatban is találkoztunk, a férje jó barátja volt annak a férfinek, akivel közös életet terveztünk.
Mi lányok is hamar egymásra találtunk, közel is laktunk egymáshoz így igazán szoros barátság alakult ki közöttünk. Tiszteltem, nagyrabecsültem tartását egy igazi, mindig nett és elegáns hölgyet kell elképzelniük, aki aktív maradt gyakorlatilag élete végéig. Mindenről lehetett vele beszélgetni, zenéről, irodalomról, színházról. Mivel szerettünk egymás társaságában lenni sokat találkoztunk és beszélgettünk, kellemesen megnyugtató mély fekvésű hangja ma is a fülembe cseng.
A férje nagyon beteg volt az együtt töltött évek alatt kezdetben csak a trombózisai és a keringési betegségei miatt aggódott szerető felesége, később, amikor agyi aneurizmákat diagnosztizáltak a férjénél, akkor majdnem összeomlott.
Az élet azonban furcsa köröket ír és 2015 márciusában elcsukló hangon hívott fel Zsuzsa és kérte, hogy találkozzunk. Ilyen még nem történt, roppant fegyelmezett és visszafogott úrinő volt. Természetesen azonnal odaszaladtam hozzá. Engem is letaglózott a hír, hasnyálmirigy daganata van.
A hasnyálmirigy rák gyorsan elviszi az embereket és az út meglehetősen sok fájdalommal és szenvedéssel is járhat.
Két egészségügyi végzettségű ember számára az akkor ott teljesen egyértelmű és tiszta volt, ez nem az a betegség amiből meg lehet gyógyulni, fel lehet épülni, le lehet küzdeni. Nem volt erőm bíztatni és nem tudtam sírni sem, pedig nagyon szerettem volna. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg hallgattunk és „csak” fogtuk egymás kezét.
Aztután megérkezett a férje és a laikusok kedves és kétségbeesett bíztatásával, azt mondta. Erős vagy, le fogod győzni, itt vagyunk melletted és segítünk. Az én műtétemet, ami májusban lenne lemondjuk, mert neked kezdődik a kemo a jövő héten.
Azt mondta az orvos, hogy 12 kezelést kell kapnod és azután többet tud majd mondani, ez 15 hét lesz. Heti három nap infúzió 4 héten keresztül majd egy hét szünet és újra 4 hét kezelés.... Ettől biztosan elpusztul az a nyomorult rák és megy tovább az életünk. Szeretjük egymást, boldogok vagyunk, sikerülni fog. – meglátjátok. Annyi minden túl vagyunk már - mondta.
Nem lehetett letörni a lelkesedését és a lendületét. Mind a ketten belementünk a játékába. Persze Rudi, minden rendben lesz – mondtuk, de nem igazán hittük.
Aztán jöttek a barátok is és gyakorlatilag mindenki ezt mondta. Erős vagy, fegyelmezett és le fogod győzni a rákot. Zsuzsa egyszer-egyszer megpróbálta elmondani, hogy ebben ő nem biztos, hogy nagyon rosszul van a kezelések után, de az emberek egyre csak azt hajtogatták erős vagy és le fogod győzni.
Még emlékeztem, hogy milyen nehéz volt az korábban a számomra kétségekkel, gondokkal feszülő lélekkel, amikor nekem voltak egészségügyi problémáim. Mások történeteit, bíztatásait kellett hallgatnom. Nagyon akartam gyereket és számos lombik programot megéltem, a sok és nagy hormoningadozás következtében az én méhemben is kialakult egy daganat. Szerencsére még egészen kicsi volt amikor észrevették, eltávolították és én valóban meggyógyultam. De a diagnózis a végső helyzettől függetlenül szörnyű kétségeket és félelmeket hoz ki az emberekből, amit én is megéltem.
Azt gondoltam szörnyen nehéz lehet Zsuzsának ez a „játék”.
A rokonság, barátok bíztatnak, legyőzöd, túl jutsz rajta és meggyógyulsz. Kezdetben még talán bíznak is benne, de egy biztos akarják nagyon, később már csak azért mondják, mert a mi kutúránkban nem lehet az élet végéről beszélni. A nyugati civilizációban nem csak a halálról az öregedésről sem lehet beszélni. Mindenki fiatal akar maradni, ami ugye lehetetlen és úgy élünk, mintha túl lehetne élni az életet. Pedig nem. Az életbe mindenki belehal. De a mi civilizációnkban a „rendes” emberek ezt úgy teszik, mint az elefántok. Szépen elvonulva, hogy senki se lássa, hiszen ha nem látom nincs is, az élet pedig megy tovább.
Belegondolt már valaki abba, hogy milyen egyedül van a daganatos beteg a félelmeivel, ha nem lehet valóban őszintén beszélni róluk még a barátokkal, családtagokkal sem?
Én egy évtizede dolgozom coachként megszoktam, hogy nem csak ki lehet, hanem ki is kell mondani ami szétfeszíti a lelkünket, hiszen a kukta is csak akkor nem robban fel a nagy nyomás alatt, ha időnként kiengedheti a gőzt.
Őszinte leszek, nem tudtam, hogy mit vállalok, amikor a következő beszélgetésünk alkalmával azt mondtam Zsuzsa barátnőmnek. – Látom, hogy nagyon szeretnek a családtagjaid és a barátaid is, de azt is látom, hogy egyedül vagy. Ha akarod akkor tovább léphetünk és kezdhetetünk egy még őszintébb kapcsolatot. Ha akarod, akkor nekem elmondhatod a félelmeidet és a kétségeidet. Ha akarod én nem sablon válaszokat fogok adni a számodra, hanem én is őszintén elmondom neked amit gondolok. Ha akarod, akkor ülhetünk csendben egymás mellett. Kérlek szólj, én úgy határoztam, hogy mindenben támogatlak és segítelek, amivel könnyebb lehet az életed legyen bármennyi is hátra belőle.
Zsuzsa erre akkor, csak annyit mondot. – Köszönöm, élni fogok vele.
A hetek gyorsan múltak, ez első 4 hetes ciklust jól viselte és kicsit mindenki elkezdett reménykedni, talán igaz lehet, hiszen csodák mindig vannak.
Gyorsan eljött május közepe, a férje születésnapja és az első kételyek megbeszélése is. A kedvenc cukrászdájában a Villa Bagatelleben találkoztunk. Azzal kezdte, hogy még mindig igaz, hogy lehetek őszinte és te sem lököd majd a hülye szöveget, hogy ne mondj ilyent, meggyógyulsz.... bla-bla-bla....
Természetesen – válaszoltam.
És már kezdte is. De jó! Éva – őszinte leszek hozzád, én meg fogok halni. A családom kedvéért végig csinálom ezt a kemoterápiát, de ha rajtam múlna nem szenvednék és élnék amíg lehet méltósággal. Minden nyomorult infúziótól csak rosszabbul vagyok. Rudi születésnapja lesz hamarosan, érzem, hogy ez az utolsó, amit együtt tölhetünk, de nincs erőm megszervezni, segítesz? Itt magamban elbúcsúzok a barátoktól is, mert nem akarom, hogy összetörten, nyúzottan lássanak. Emlékezzenek csak úgy rám amikor még jól voltam. – mondta.
Számíthatsz rám. – válaszoltam. Csak mond hol legyen, mikor és kiket hívjak meg.
Szép születésnap volt és ahogy Zsuzsa akarta méltóságteljes. Szerencsére éppen jobban volt és jól is nézett ki. Kicsit többet dolgoztunk a sminkjén és a ruhája színeinek kiválasztásán, de az egész baráti társaság fellélegzett, jól néz ki.
Június végére kiderült ez a kezelés nem használ, Zsuzsa besárgult, a májban is megjelent három tumor, műtétre volt szüksége, hogy az epe ürülni tudjon, ezért beültettek egy söntöt.
A család és a barátok unszolására bevállalt egy másik kemoterápiás kezlést. Közben szerencsére mi őszintén beszéltünk a félelmeiről, hogy rendeznie kell a dolgait, hiszen a férje volt betegebb és idősebb is arra számítottak ő megy el hamarabb.
A jogász és a közjegyző ajánlásához nem kellet nagy bátorság. Sőt a vágyak teljesítéséhez sem.
Gondoltak már arra, hogy az embereknek milyen apró dolgoktól lesznek szépek a napjaik?
Beszélgetéseink közben Zsuzsa szájából az alábbi vágyak hangoztak el:
Milyen jó lenne veled a várban sétálni!
Megnézünk még egy darabot az operett színházban, az az épület olyan szép?
Mindig szerettem volna fürj levest enni. Te tudod, hogy az milyen?
Ezekre az emberek leggyakrabban azt mondják, remek ötlet, majd egyszer, ha mind a ketőnknek jó csináljuk és a legtöbbször nem kerül rá sor, mert az élet elsodor bennünket. De most minden megtörtént, mégpedig egy-két héten belül, amikor Zsuzsa jobban volt hiszen nyáron az időjárás nem akadályozott bennünket a sétában, elmentünk a Várba, vettem jegyett az Operett szinház szeptemberi nyitó darabjára és a Margitszigeti szabadtéri szimpadra. Fürj levest is főztem egy héten belül. Mind a ketten tudtuk az idő nem nekünk dolgozik.
Zsuzsa legnagyobb félelme az volt, hogy nem fog tudni méltósággal elmenni úgy, hogy mindent elrendezett maga körül.
Sokat beszélgettünk erről, de mindenkinek mást jelent a méltóság és a kiszolgáltatottság. Rettegett attól, hogy már nem lesz képes magát tisztán tartani, eddigre a kemoterápia hatására csodálatos haja teljesen kihullott és bár a paróka, amit viselt megszólalásig hasonlított régi frizurájához, aki nem tudta, hogy beteg vagy nem volt elég figyelmes nem is vette észre, hogy nem a saját haja, hanem egy jó minőségű paróka. De még aki tudta is gyakran azt mondta: - Milyen szerencsés vagy, hogy nem hullott ki a hajad. Ő ilyenkor elmosolyodott és azt válaszolta: - Igen, nagy szerencse.
Gyakran gondolok arra, hogy a daganatos betegség mekkora színészi teljesítményt jelent a beteg számára. Bár nem szívesen játszott, mert fárasztotta, de játszotta a szerepét a világ nagyobbik része előtt úgy csinált mintha elhinné, hogy meg fog gyógyulni. Közben megnézte a mely országokban legális az eutanázia.
Először mindig Hollandia jut az ember eszébe az eutanáziáról. Jól beszélt németül, keresett intézményeket, de ott nem vállanak külföldi ügyfeleket, svájcot javasolták neki.
Augusztus hónapban jártunk, amikor jobban volt, már képes volt hosszabb sétákra és ekkor úgy döntött a söntöt majd egy későbbi időpontban cserélteti ki. Most élvezi a nyár utolsó fényeit és melegét. A daganatokra nem hatott a kemoterápia az egyik kicsit kisebb lett, de a másik nőtt, sőt keletkezett új is. Semmi értelme nem volt a szenvedésnek, a gyötrődésnek, a legyengülésnek, a hajkorona elvesztésének, a hányásoknak, a szürkeségnek. A szervezetébe bejuttatott mérgek, amik képesek voltak rossz közérzetet hozni és megmutatni milyen az amikor egy beteg csak árnyéka önmagának, nem voltak képesek a daganat sejteket visszaszorítani.
A következő beszélgetésünk számos kérdést vetett fel bennem. Zsuzsa megkérdezte, hogy még mindig beszélhet-e valóban őszintén és még mindig tartom-e a szavam, hogy mindenben segítek.
Már a kérdéstől is megijedtem kicsit, hiszen eddig is megdöbbentő őszinteséggel beszéltünk életről – halálról, az öngyilkosság gondolatáról és arról, hogy ezzel milyen terhet hagyunk az ittmaradókra, milyen mintát a gyermekünkre, rendhagyásról, végrendeletről, de még arról is, hogy hogy képzeli a temetését, mi az amit szeretne és mi az amit nem, milyen zene szóljon, azokat hogy tudjuk összeállítani és egy hanganyagra felrakni. Elképzelni sem tudtam mi az, ami még ennél is tovább lép.
A válaszom az volt, hogy igen. Akkor is úgy gondoltam megbeszélhet velem mindent amit szeretne.
A te kollégáid svájcban ismerik az egészségügy szereplőit, ugye? – kérdezte.
Igen, de ha nem, információt tudanak szerezni bármiről. Találtál egy kezelési lehetőséget? – kérdeztem.
Nem igazán. Németországban van egy alternatív lehetőség, a férjem találta tegnap előtt, ki is küldtem a leleteket, de már tegnap visszaírtak, hogy nem vállalják, nem tudnak segíteni.
Megkérhetlek, hogy utána nézel vagy néznek a kollégáid ennek a svájci cégnek? Valóban létezik? Nem kamu? Korrekten elvégzik, amit vállalnak? Elég sok pénzről van szó és előre kell fizetni egy részét – mondta.
Természetesen. – válaszoltam. Már nyúltam is telefonom után.
Várj még. – mondta.
Tudnod kell, hogy úgy döntöttem nem várom meg amíg májkómába kerülök és magatehetetlenül fekszem egy ágyon lélegeztetőgépre kapcsolva élő halottként. Szeretnék méltósággal elmenni és mivel nincs számomra gyógyulás, amikor olyan álapotba kerülök a kegyes halált választom. Nem akarok sem hetekig, sem hónapokig a családom terhére lenni. Tudom, hogy szeretnek és ápolnának, de nem akarom. Nekik is és talán nekem is könnyebb lesz így. Kérlek, ne beszélj erről senkinek. Megbeszélem még a férjemmel is, de nem szeretném, ha erről más is tudna – és megfogta a kezem.
Nem tudom, hogy sóhajtottam-e valaha olyan mélyet, mint akkor. A szemembe könny szökött és az övébe is. Hosszú percekig tartó csend következett. Két nő, két barát ült egymás mellett, fogva egymás kezét, ennél közebb már csak két szerelmes kerülhet egymáshoz és az is ritka, mint a fehér holló. Nagyon soknak tünt az idő miután meg tudtam szólalni.
Biztos vagy döntésedben Zsuzsi? – kérdeztem.
Igen – mondta.
Értsd meg, elviselem a fájdalmat, a gyengeséget, a tehetetlenséget nem könnyű, de ezzel még meg tudok bírkózni, de nem akarok még ennél is jobban kiszolgáltatott lenni. Az már nem én lennék. Megértem, ha nem tudsz mellettem állni, de én akkor is ezt fogom tenni. Ha holland lennék nagyon egyszerű lenne, de magyar vagyok így mint minden ez is komplikált. Sokat segítenél, ha meg tudnátok nézni, hogy ez a cég amit kiválasztottam, valóban legális-e és biztonságban lennék-e ott.
Értem és végtelenül sajnálom, hogy beteg vagy. Természetesen megkérem a kollégáimat és utána nézünk a cégnek – válaszoltam.
Ekkor egy svájci tulajdonú magyarországon lévő vakcinagyártó üzem igazgatója voltam, így a kérés logikus és érthető volt. Nekem sem volt bonyolult felhívni a kollégákat és a székhelyünktől mindössze 20 km-re lévő cégről információt kérni. Csak a helyzet volt nagyon furcsa és végtelenül szomorú. A kollégák segítőkészek voltak. A gazdasági vezetőnk megnézte a cég nyilvános pénzügyi adatait, a titkárnő beszélt velük telefonon és el is ment a cég székhelyére. Szóval miután létezőnek és biztonságosnak tűnt elmondtam mindazt Zsuzsának, amit megtudtunk.
Ő elküldte az iratait és pár hét után kiderült, amennyiben Zsuzsa döntése továbbra is fenn áll ez az intézmény segíti őt a döntésében.
Bekopogott a szeptember és a következő találkozásunk alkamával én is elmondtam egy döntésemet Zsuzsának. Sokat beszéltünk már a férfiakról és kapcsolatokról – mondtam. Sajnos nem bírom tovább ebben kapcsolatban. Én nem tudtam, hogy Sándor ilyen, a közös otthonunkban hétről hétre „felejtenek” az éjjeliszekrényemen a hölgyek hol egy fél pár fülbevalót, hol egy kisüveg parfümöt, hol egy belépőjegyet, csattot, hajgumit, van amikor a hálóingemet dobják az ágy mögé, csak hogy jelezzék a számomra itt voltak. Végtelenül megalázó és elég veszélyes is, ki tudja nem e miatt kell-e folyton nőgyógyászhoz szaladgálnom. Nem bírom ezt a megalázó helyzetet, vannak nők akik ezt elviselik én nem ez vagyok. Döntöttem Zsuzsi, elköltözöm, nem akarok így élni tovább. Te régebb óta ismered, mit gondolsz, jól döntöttem?
Habozás nélkül érkezett a válasz. - Igen. Jól döntöttél. – mondta
Valóban régóta ismerem mindig ilyen volt. Kihasználja és megalázza a nőket, nem te voltál az első és nem is te leszel az utolsó. Megértelek és csodálom, hogy eddig bírtad. Azt kell, hogy mondjam örülnék is a döntésednek, ha ebben az állapotomban nem lennék végtelenül önző. Bocsáss meg kérlek, de most csak az tud a szemem letőtt lebegni, hogy életem utolsó szilveszterét egy kurvával kell töltenem és ez elkeserít, de a döntésed megértem és jó, hogy meghoztad végre - mondta.
Én is meg akartam valamit beszélni veled – folytatta. Megkaptam az időpontokat svájcból, az első lehetséges időpontot január 6-án 10.00 óra ekkor kerülhet sor a beavatkozásra ami a kegyes halálba segít, ezt megelőzően két éjszakát kell a jogszabályban előírt módon eltöltenem ott, hogy elvégezzék a szükséges vizsgálatokat.
Döbbent csend következett.
Mit jelent pontosan tudni, hogy a barátnőnk mikor fog meghallni? Egyrészt borzasztó, másrészt viszont nincs majd egyszer. Csak most van. Rögtön eszembe jutott, hogy három éve ígérem, hogy egyszer majd sütök neki karácsonyra mézeskalács házikót, egyszer majd egymegyünk Bécsbe és a Sacher cukrászdában eszünk tortát, egyszer majd csak ketten elmegyünk a mandala day spa-ba, egyszer majd elmegyünk Pécsre ahol születtem és megmutatom neki az én városom.
Döntöttem, a szakítás és a költözés ráér januárban, évek óta tűröm ezt a helyzetet, még pár hónap, igazán nem oszt nem szoroz, amikor tudom, hogy Zsuzsa hátralévő életének minden napja meg van számolva. Igaz minenkié, bár ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, de ez itt most sokkolóan közel van. Ha rajtam múlik úgy tölti utolsó szilveszterét ahogy csak szeretné és főként azzal akivel szeretné és ha velem szeretné, aminek az az ára, hogy még benne maradok egy kapcsolatba, akkor nem kérdés, ez így lesz.
Szóval nincs egyszer majd, most van és ahogy Zsuzsa állapota engedi villám gyorsan teljesülnek az évek óta húzódó egyszer majdok. Még szeptemberben megettük azt a bizonyos tortát Bécsben, ugyan csak egyetlen éjszakára, de csodálatos őszi napon elmentünk Pécsre is. A mandala day spa helyett inkább kért még egy fürj levest és ha hiszik, ha nem, már másnapra el is készült. Semmi majd valamikor, legközelebb......, csak itt és most van.
El-el gondolkozom, miért kell a halál közelsége, hogy az ember megtegye amit akar és amihez a lehetőségei is adottak. Egyikünk sem tudja a választ, de most jó együtt. Közben persze azt remélem, hogy meggondolja magát és marad még időnk, mert így megélni a hátralévő időt bármilyen furcsa és szomorú, csodálatos is egyben.
Tanultam, hogy jó és rossz, fekete és fehér, jin és jang együtt van jelen, de ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszú időn keresztül a saját bőrömön tapasztalhattam ennek a valóságát. És ennek az volt az ára, hogy elfogadtam azt, ami van.
Közben az őszinteség sem múlott el, beszélgettünk január 6.-áról is. Elmondta, hogy a férjével mennek majd, aki ezt felvállalta. Nagyszerű ember, mindenben mellette áll és segíti amiben tudja. Türelmes azokon a napokon, amikor a fájdalom olyan erős, hogy az ember magát sem bírja elviselni, persze az is látszik, hogy ő is fárad. – mondja.
Egyeztettük a karácsonyt és a szilvesztert, ezt évek óta közös társaságban töltjük. Gondolkozott rajta, hogy jó ötlet-e, elmenni Velencére, de ugyan a társaság nem, mi pontosan tudtuk, hogy ez az utolsó év vége. Jól ismerem a szálloda tulajdonosát, Zsuzsáéké lehet a legszebb tóra néző szoba, ettől boldog volt.
Megbeszéltük, hogy a fájdalom Budapesten a lakásban éppen akkora, mint Velencén a szállodában és legalább amikor jól van, akkor élvezheti a teraszról a tájat, nyilván nincs olyan állapotban, hogy táncoljon, de a férje le tud jönni és megoszthatja az időt a barátai és Ő közte. A barátok pedig ha valóban barátok megemésztik, hogy betegen is közéjük merészkedett.
Persze a kétely a barátok, főleg az akkori partnerem oldaláról is megvolt. Nem kellene szólni Zsuzsáéknak, hogy ne jöjjenek? Nem fogja elrontani a hangulatot? – kérdezi Sándor
Őt is meggyőzöm, hogy aki be akar menni és beszélni Zsuzsával az megteszi, aki nem az nem vesz róla tudomást. Ne izguljon minden rendben lesz. Furcsa úgy harcot vívnom, hogy a valós okot nem mondhatom meg.
Novemberben a sönt, amit a nyáron beültettek elmozdult, új műtétre van szükség, ami sikertelen. A daganat akkorára nőtt, hogy sem új söntöt nem lehet beültetni, sem a régit nem lehet működésre bírni, elnyomja a daganat. Az orvosi lehetőségek véget értek.
Zsuzsa telefonál svájcba az időpont előrehozatala miatt. A svájci válasz, hogy nincs korábbi időpont, bár önök nem ismerik Zsuzsát, ha ő valamit nagyon akar, akkor azt el is éri, csak ez a fránya rák fogott ki rajta.
Szóval Zsuzsa nem adja fel az időpont előrehozatalát, újra és újra telefonál naponta akár többször is. Két nap múlva megvan az új időpont december 22-e 11 óra.
Szeptemberben főként a családja kedvéért elfogadta, hogy az év végét még velük töltve átvészeli a kínjait, de legnagyobb félelme a májkóma kézzelfogható közelségbe került. Hárman tudunk a tervről, ő a férje és én.
Beszélünk is róla, hiszen tabuk nincsenek. Elmondja, hogy a férje elkíséri és végig vele is lehet, így kérték, így töltötték ki a papírokat. Mesél arról, hogy milyen komoly az adminisztráció, mennyi papírt kell kitölteni, minden leletét át kell küldeni, egy régi és egy mostani fogászati röntgent is az azonosításhoz és ott is készítenek majd egyet. Elkészült a végrendelet, továbbá kitalálta, hogy néhány dolgot még életében elajándékoz. Hihetetlen, hogy mennyi mindenre gondolt.
Egy alkalommal megkérdeztem és mi lesz a férjeddel, ha kijön az intézményből egyedül. Ki lesz ott mellette, hogy őt segítse a fájdalmában, szeretett felesége elvesztésében.
Csend következett, hosszú percekig.
Igazad van. Erre nem gondoltam. Szólnom kell a nővéremnek is, hogy kísérjen el bennünket és ketten hazajönnek majd, úgy könnyebb lesz nekik. Csak a lányom meg ne tudja, ő nem bírná ezt feldolgozni és elviselni – mondta.
Szerencsére Zsuzsa nővére megértette a helyzetet és elvállalta, hogy hazakíséri Rudit.
December lett és advent első vasárnapjára a szokásos gyertyagyújtásra elkészítettem az évekkel korábban megígért mézeskalácsházikót. Naponta kétszer beszéltünk telefonon és két - három naponként találkoztunk is volt, hogy hosszú órákra, volt hogy csak percekre, de ennek köztünk már semmi jelentősége nem volt. Mindent kimondtunk, mindent megéltünk amit lehetett, ha van igazán őszinte barátság ahol nincsenek falak és nem kellenek szavak, akkor ez ilyen volt, ilyenné vált. Félre ne értsék hétköznapi értelemben korábban is nagyon mély barátság volt, de a betegség kapcsán már soha semmi nem volt hétköznapi értelemben értelmezhető.
Mi ketten illetve a férjével hárman voltunk őszinte szövetségben a barátok előtt mindenki játszotta a szerepét. Hiszen ahogy Shakespeare mondja „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő.”
Időközben mindent elrendezett Zsuzsa, ami eszébe jutott, lezajlottak a jogi dolgok is.
Télapó alkalmával szokatlan módon ajándékot készített nekem. Arra kért válasszak kettőt a fülbevalói közül, hogy legyen olyan emlékem, amit mindig magammal tudok vinni, ha akarok és rá és a barátságunkra emlékeztet. Akkor még nem is gondoltam, hogy mennyi-mennyi minden fog rá emlékeztetni később, de így jó pár év távlatából már tudom, hogy örökké élni fog a szívemben.
Pár nap múlva Zsuzsa kétségbeesetten felhívott.
Át tudnál jönni? – kérdezte kicsit félve.
Természetesen – mondtam.
Baj van? – kérdeztem.
Ha átjössz elmondom – hangzott a logikus válasz.
Ahogy megérkeztem minden fölösleges kör kihagyásra került. Még az előszobába azt kérdezte tőlem: - Segítenél? A nővérem meggondolta magát nem kíséri haza Rudit. Te megteszed?
Nem számítottam a kérésre. Pár perc csend után, azt mondtam: - Igen.
Felsóhajtott.
Lehet még egy kérésem. – mondta.
Azt gondoltam, hogy megkérlek, vigyél ki bennünket a repülőtérre, mert nekünk legalább két nappal előbb kell megérkezni. Megteszed? – hangzott a kérés.
Természetesen. – válaszoltam.
Úgy gondolom - mondta Zsuzsa -, hogy mi kimegyünk 19-én Zurichbe, te utánunk jössz 21-én, még lesz egy közös esténk. 22-én együtt el kell mennünk a beavatkozás helyszínére. Remélem kellemes hely lesz, ott meg kell inni valami hányinger csillapítót és utána várni kell még fél órát, ennyit lehetünk még együtt. Ez után adnak egy másik poharat, de akkor ki kell menned, mivel a papirokat már nem lehet módosítani te az utolsó egy-két percben már nem lehetsz bent, de azt mondták egy másik szobába megvárhatod Rudit és együtt hazajöttök. Tudom, hogy nagyon nagy kérés, de megteszed ezt értünk? – kérdezte.
És én megtettem. Új értelmet nyert utolsó útjára kísérni valakit. Megállni a barátnőmért a lakása előtt, ekkor már alig tudott járni, de a tőle megszokott módon csinosan felöltözött félt, hogy találkozunk valakivel. Ahogy lenni szokot amitől nagyon félünk be is következik a szomszédjával találkoztunk a lépcsőházban. Rövid beszélgetés kezdődött.
Majd elindultunk a repülőtérre. Bár én vezettem, de fogtuk egymás kezét, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy most látja utoljára a régi jól ismert kanyarokat, a Dunát és a házakat, ezt a csodálatos várost, aminek szépségét mára elnyomta a fájdalom és a gyötrődés íze.
Tolószéket kértünk, hiszen a repülőtéren az út hosszú, amit ráktól megevett és kemoterápiától legyengített, megfáradt teste már nem bírt volna. Egyedül tőlem nem búcsozott, minden mástól, amit szeretett és amit most itt hagyott igen, hiszen mi tudtuk nekünk még van egy közös esténk. A barátoknak, családjának, ismerőseinek azt mondta Bécsbe megy sönt műtétre, most biztosan sikerülni fog és hamarosan ismét találkoznak. Valóban erős nő volt. Hármunkon kívül még nővére tudta, hogy az uticélja Zurich és nem Bécs. December 21-én én is megérkeztem a zurichi tó partján lévő és a tóra néző szállodába. A betegek és hozzátartozóik a legcsodálatosabb szobákat kapják és a szálloda mindenre fel van készülve, hogy a kényelmet fokozza, az élet utolsó napjait elviselhetővé, élvezhetővé tegye.
Zsuzsa fájdalmai ekkorra már meghaladták a normál receptre írható fájdalomcsillapítok erejét, de nem akart morfiumot, egyetlen panaszszava sem volt. Amikor azt mondtuk, Zsuzsi gondold meg, még hazamehetünk. Ő azt válaszolta: Csak egyetlen egyet kérek, engedjetek csendben és méltósággal elmenni, nekem ez így már nem élet. Nem tudok semmit élvezni, mert olyan fájdalmaim vannak. Nem akarok teher lenni, most még kimegyek és megmosom a fogam, lezuhanyozom, de úgy elfáradok benne, hogy órákig felülni sem tudok. Saját magamat sem tudom elviselni, hogy kérhetném ezt másoktól. Árnyéka vagyok csak önmagamnak. Könyörögve kérlek benneteket, hagyjatok itt. Ti nyugodtan elmehettek, én egyedül is megoldom. Nézzetek ki az ablakon. Csodálatosak a fények és én csak arra gondolok legyen már reggel és legyen vége minden szenvedésnek. Egy éve még élveztem volna és a teraszon ittunk volna egy pohár bort. Most nem érdekel, pedig itt minden adott ahhoz, hogy az ember meggondolja magát és ha maradt még benne egyetlen csepp életkedv akkor az itt megszólal, de bennem nincs, értsetek meg.
Mi pedig megértettük. Megfogtuk a kezét és ültünk csendben, nem volt már mit mondani, eltelt egy bő óra, majd megszólalt. Menjetek vacsorázzatok, én addig rendbehozom magam.
Elmentünk, hogy egydül lehessen, sem étvágyunk nem volt sem mondani nem tudtunk semmit egymásnak Rudival. Rendeltünk egy salátát, bele-bele túrtunk, majd visszamentünk, hiszen az óra ketyegett és úgy éreztük a másnap reggel 11 óra sokkal előbb eljön, mint gondolnánk. És így is lett.
Zsuzsa ismét csinosan felöltözött összeszedte maradék erejét és minden pontosan úgy történt ahogy korábban elmondták, leírták. Megérkezésünk után még némi adminisztráció következett. Bennünk a félelem, Zsuzsiban a megkönnyebbülés érzése volt az uralkodó. Gondolkozás nélkül megitta a hányingercsillapítót pedig rémisztően keserű ízt kellett elviselnie, volt még fél óránk elköszönni, de mondani már nem kellett semmit, hiszen az elmúlt fél évben mindent megbeszéltünk és semmit, de semmit nem hagytunk ki. Nem volt majd egyszer, megéltük amit lehetett.
Átöleltük egymást, majd én csak annyit tudtam mondani. Hamarosan találkozunk. Arról nem szólt semmilyen írás, hogy milyen végtelenül nehéz lesz valóban elengedni szerettünket. Kimentem a szobából és imádkoztam, alig egy-két perc elteltével az ápoló kijött hozzám és jelezte, amit én már akkor ki tudja honnan, de biztosan tudtam, a barátnőm itthagyta ezt a földi világot és a szenvedéseit, megtért a teremtőhöz én pedig viszamehetek hozzájuk.
Zsuzsa a számára oly fontos méltósággal hagyhatta hátra földi életét férje karjaiban lehelte ki lelkét, pillanatok alatt történt minden, arca kisimult volt és mintha boldog mosoly lett volna a szája szegletében.
A vissza út épp oly nehéznek bizonyult, mint a kifelé vezető. A zurichi repülőtéren könnyeinkkel küzködtünk Rudival, amikor Magdiék közös barátaink telefonáltak. Nem tudom mit mondtam és hogy tutam egyáltalán megszólalni, de később úgy tünt nem érzékeltek semmit a helyzetből. Szerencsére. Valahogy megérkeztünk Budapestre, az én autóm a repülőtéren állt, hazavittem Zsuzsa férjét és út közben természetesnek tartottam, hogy meghívtam hozzánk karácsonyra, ami két nap múlva kopogtatott. Semmi karácsonyi hangulatom nem volt, egyedül csak ürességet éreztem és nem akartam, hogy neki egyedül kelljen lennie az ünnepk alatt.
Megbeszéltük, hogy még aznap este felhív és elmondja, hogy Zsuzsa meghalt a műtét közben Bécsben és megkér, hogy értesítsem a baráti társaságot.
Így is lett, a színháznak folytatódnia kellett.
Azt mondtam csak ürességet éreztem, no és december 24-én haragot, amikor a partnerem azt mondta küldjem haza a barátját, mert szomorúságával el fogja rontani a karácsonyunkat. Én nem küldtem, neki meg nem volt annyi vér a pucájába, hogy megtegye. Én akkor már tudtam, hogy ez az utolsó karácsonyom abban a házban, hiszen az ok amiért maradtam már nem tart vissza. Az őszinte, mély beszélgetések Zsuzsával rávilágítottak, hogy a sekélyes és felszínes élet nem az én világom. Nem a ház vagy a lakás a fontos, amiben élünk, nem a külsőségek, hanem a tisztelet és a szeretet, ami bennünk él, ha él.
Zsuzsa lánya a hagyatéki tárgyalásra készülve a papirokból megtudta, hogy édesanyja nem Bécsben, hanem Zurichben halt meg és annak körülményeit is kiderítette. Megértette édesanyját, hiszen jól ismerte és mindenkinél jobban szerette. Volt kitöl örökölje az erejét, mert nagy erő és valódi szeretet kell az elengedéshez.
Azóta van bakancslistám és nincs majd valamikor, amit igazán szeretnék vagy szeretnék megadni szeretteimnek annak határideje van, mégpedig közeli.
Kapcsolat
Copyright © Lifebalance Studio.
